You gave me hate.

Mikor azt mondta, szeret, én hittem neki.
Elhittem, hogy amit mondott, szívből mondta, és komolyan gondolta. Hogy neki jelentett ez az egész annyit, mint nekem.
Naiv vagyok. Rá kéne jönnöm, hogy én mindig jobban fogok szeretni, mint ahogy engem szeretnek. Bele kéne törődnöm.
Egyébként egyre gyakrabban írok ide, pedig nem így terveztem. De mostanában megint egyre jobban fáj. Le kell írnom...
Minden rá emlékeztet. A tél. A zene. A nagyváros, a buli, a szórakozás, minden... nem szabadulok tőle.
Ennek már soha nem lesz vége.
Életem végéig együtt fogok élni azzal a tompa ürességgel, amit maga mögött hagyott a szívemben.
Mindenemet neki adtam. A lelkemet. Ennél többet nem tudok.
Tudom mit gondolhattok most... 'Ugyan, majd elfelejted, elmúlik, nem is olyan nagy ügy az egész'
Nem fogom elfelejteni. Nem fog elmúlni. Ennyi időnek elég kellett volna lenni rá, hogy elmúljon. És sajnos ily módon ez igenis nagy ügy. Csak nem értem, miért.
Keresek embereket. Vagyis egy embert. Aki elmulasztja, aki pótolja... volt már számtalan lehetséges. De egyik sem az igazi. Egyik sem tudja betölteni az űrt.
Soha, senki nem lesz még egyszer olyan fontos nekem, mint Ő.
Nem tudom, ez ott fent miért tűnik olyan mókásnak. Idelent annyira nem vicces.:)
Én tényleg, tényleg egy életre terveztem.
Hogy majd mi ketten... majd nekünk jó életünk lesz, mi élvezni fogjuk, világmegváltók leszünk... a fiú meg a lány, a legyőzhetetlen páros...
Aha, meg ahogy azt a kislányok elképzelik.:) Boldog élet nincs. Örök társ nincs. Csak te vagy. Egyedül kell küzdened. Soha nem számíthatsz egy másik emberre. Csak Istenben és magadban bízhatsz. Mindenki más önző, kétszínű és számító. Ez a világ a velejéig romlott.
Utálom.
Ebben a rohadt életben csak a halál biztos.:) Semmi más... elkeserítő.

Hittem neki. Hittem benne. És bennünk. A jövőnkben, a céljainkban, az életünkben... és egy darabig ő is lelkesedett!...amíg meg nem unt.:) Amíg el nem unta a játékot, addig jó volt terveket szövögetni, álmokat kreálni, hogy aztán egyetlen mondatával leromboljon, összezúzzon mindent:
"Nem tudlak már szeretni."
A közös álomvároskánk főterén mondta ki a megsemmisítő szavakat. Összeomlott a világom. A világunk.
Neki már nem volt szüksége rá. Neki már nem számított, neki volt egy másik világa, egy olyan, ahol nincs Igaz Barátság... ott csak szórakozás van, meg a haverok...
Semmit nem jelentett neki. Csak ideig-óráig szórakoztatta.
Eldobott. És ez fáj.
Persze az én hibám.
Ezért ne akard, hogy megszeresselek. Akkor csak magamnak akarlak. Önző vagyok, el sem tudod képzelni, mennyire.:) megértem, hogy nem kért belőle többé.
De kíméletlen volt. Kíméletlen az én törékenységemnek. Senki nem sejtené, hogy az Ő ártatlan álarca mögött micsoda kegyetlenség húzódik meg, én sem gondoltam. Pedig ismertem.

Nem gondolom, hogy tépelődnöm kéne még ezen.
Mégis, mit vártam...?
Hiszen... ő nem tudja megadni nekem azt a szeretet, amit én megérdemlek. :)